|
Böngésző: Mozilla Firefox / Chrome
Képfelbontás: 1024 x 768 minimum, széles képernyő ajánlott
Szerkesztők: Cy és Somfi
Design: Somfi
A designhoz tartozó rajzokat mind mi készítettük, tehát kérünk titeket, hogy megkérdezésünk nélkül egyiket se használjátok fel!
A helyszínek, valamint a karakterek képei főként deviantARTról vannak, nem mi készítettük őket, így minden jog a készítőket illeti!
| | |
|
Mindenek előtt szeretnénk leszögezni, hogy a szerepjáték teljes mértékében fikció, a története közös agyszülemény, ez nem jelenti azt, hogy hiszünk a Pokolban, Mennyben, Purgatóriumban, Istenben vagy a korrupt angyalokban, de azt se, hogy nem. Ha nem tudod elfogadni a játék világát, ez nem a neked való hely. Mi minden hitet és véleményt tiszteletben tartunk, tartsátok ti is tiszteletben a történetet. Ez az oldal Nem a vallással foglalkozik. Ez csak egy kitalált szerepjáték, ami Szórakoztatási célból jött létre.
| | |
|
Csere kérésére a chatben vagy a vendégkönyvben van lehetőség. Nem kell félni, nem harapunk, bárki kikerülhet, aki cserébe ugyanúgy feltünteti az oldalán Purgatory linkjét. A helyek száma végtelen!
| | |
|
NEWS
|
|
2014.08.28. - Somfordka - Az utóbbi időben leállt a játék, és ez már messze nem az első eset. Most viszont már belefáradtunk az emberek böködésébe és felrázásába, ez így senkinek sem jó. Ha valami nem megy, hát nem megy, már nem csak, hogy nektek nincs kedvetek írni, nekünk sincs.
Az oldal hamarosan bezár. Sajnáljuk. Cy végzős lesz ősztől, én pedig gólya az egyetemen, így időnk sem lesz. Cy továbbra is szerkeszteni fogja a Danger Dayst, tehát ajánlom ezt mindenki figyelmébe :)
|
|
|
|
|
|
Témaindító hozzászólás
|
2013.04.02. 18:07 - |
 |
Minden lélek itt kezdi túlvilági létét. Normális mezőnek is tűnhetne, ám nem az. Nagysága óriási, bármerre is néz az ember, épp hogy a távolban lát valamit. Itt-ott sziklák tarkítják, amiken angyalok szoktak ülni. Egyébként a hely tele van frissen érkezett illetve ittragadt lelkekkel, vagy olyanokkal akik épp nincsenek próbán. a földön is angyalok téblábolnak, akik időnként eligazítást tartanak az újonnan érkezetteknek, egyébként játékokkal és a lelkekkel való társalgással foglalják le magukat. Nap nincs, a Menny fénye szolgáltatja a világítást, ennek következtében éjszaka sincs, sőt az idő is elég relatív fogalom errefelé. A Mező szélén található a bajárat a Pokolba, de aki csak teheti, elkerüli. (Persze akad olyan, akit ide hurcolnak...)
HA karaktered ÚJONC, itt talál magának angyalt! Ezután kérünk az angyal saját topicjában folytassátok a játékot. Ha egy már beszélgető angyalhoz és lélekhez kapcsolódnál be, itt írd meg, hogy odamész hozzájuk, majd abban a topicban folytasd.
|
|
[100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
Caroline
Meséljen magáról? Dehát mégis mit? Az életéről túl fájdalmas lett volna mesélnie, főleg most, hogy vége szakadt. Amúgy sem volt valami izgalmas, boldog meg pláne nem. A halála... hát igen, a halál. Ennél a témánál nagyobb hangulatgyilkost akkor sem talált volna, ha az idők végezetéig itt lehetne, és ezen törhetné a szőke kis buksiját. Esetleg ott vannak még a hobbijai... vagyis a hobbija. Az olvasás. Na igen, egy újabb olyan téma, amitől bárki halálra unná magát, még itt a purgatóriumban is, pedig az már szép teljesítmény!
Mélyet sóhajtott, majd elkezdte a talajt bámulni, hátha a fűcsomók és a kövek tudnak segíteni neki. Sajnos csalódnia kellet, ugyanis azok némák maradtak mint... nos, mint a kövek. Megintcsak mélyet sóhajtott, majd Hazel-ra nézett.
-Mit szeretnél tudni? - kérdezte kedves mosolyal az arcán. Jobb ötlete nem nagyon volt, így a lányra bízta a dolgot. Ha őt érdeklik az unalmas hobbijai, vagy éppen az, hogy miért halt meg, szívesen elmondja.
 |
Neria
Teljesen ledöbbent Bé válaszán, ilyennek még nem hallotta soha. Talán sértett volt? A gondolat lehetetlennek tűnt. Még soha nem látta nyomát sem ilyen érzelemnek Beyond arcán, bár azért azt gyanította, hogy képes társa ilyesmi érzelmekre is, csak elrejthette. De semmiben sem lehet biztos Neria, hiába ismeri Bét évtizedek óta, még mindig nem képes elmenni rajta.
Úgy döntött, hogy a lélek társaságában nem feszegeti a témát. Még küldött egy pillantást felé, hogy "erre még visszatérünk". B Colinnak adott válasza azonban már nem lepte meg, bár a hanghordozásában valami továbbra sem volt rendben. Ezt félretéve kicsit kezdett is örülni az angyal társaságának, remélve, hogy így Colinnak el fog menni a kedve a kérdezősködéstől. Naív gondolat vajon?
- A többi földi hogy reagált általában erre a rengeteg kérdésre? - érdeklődött, hogy oldja a hangulatot. Lehet buta kérdés volt, de felmerült benne, hogy a többi egyszerű halandóval hogy tudott kijönni ez a nő.
//Mivel elkészültek az új területek, ezt a beszélgetést Neria topicjában folytassuk.//
|
Beyond
Neria vigyorára elfintorodott, és mint egy mérges cica, ráncolta az orrát.
- Semmi se történt vele - mondta, hanghordozása pedig egy dacos kisfiúéra emlékeztetett.
Beyond általában vagy mosolygott, vagy nevetett, de morcos sosem volt azelőtt. Bár való igaz, összezavarni sem sikerült még senkinek. Úgy tett, mintha csak neki lett volna szabad pofátlankodni másokkal, de ő nem tűrte volna, ami ugyan nem volt így, de mégsem volt jó érzés, ha visszanyalt a fagyi.
Még magához sem sikerült kérnie, amikor a lélek újabb kérdésekkel sorozta meg őket.
- Hé, hé, kiscsaj, nyugi! - emelte fel maga elé a kezeit, mintha azzal le tudta volna állítani Colin szóáradatát. - Baszki, sose fáradsz el? - Próbált úgy beszélni, mint mindig, de valami furcsa volt a hangjában. - A rendszerről nem mondhatunk semmit. Nem hiába a Mi rendszerünk. Az emberi kis fejeddel úgysem fognál fel belőle semmit.
Megvonta a vállát, majd szokatlanul elcsendesedett.
 |
Colin
Na, ezt megúsztam. Egyelőre. A feje kicsit zsongott az információktól, de egyik sem lepte meg túlzottan. Viszketett a talpa, hogy megnézze magának az erdőt és a Pokol kapuját, és még ennél is jobban szeretett volna egyedül maradni a világképe darabjaival, talán aludni rá egyet, bár nem volt biztos benne, hogy képes lenne aludni. Már majdnem rászánta magát, hogy elköszönjön a vörös, talán-már-kevésbé-ideges-de-még-mindig-kissé-ijesztő angyaltól, és elinduljon egyik vagy másik irányba. Követte Neria pillantását Bé felé, aki furcsa arckifejezéssel dörzsölgette az arcát. Aztán hirtelen feléjük röppent.
- Mindig ilyen spontán módon viselkedtek? Vagy csak én nem látom a felsőbb rendet?
Esküszöm, most már itthagyom ezeket... De hirtelen visszaemlékezett egy igen ígéretes félmondatra.
- Öhm, mit jelent, az, hogy a rendszer feldolgozza az adataimat? Mi a rendszer? Hol van? Remélem, van valahol egy jó régi kis levéltáratok rozsdás lakatokkal - vigyorgott - Vagy egy feltörhető számítógépes rendszer... - tette hozzá ábrándosan.
Azonban rögtön tudatosult benne, hogy eddig egyetlen angyalnál sem látott jegyzetfüzetet, vagy hasonlót. Valamiféle telepatikus gondolatáram lehet. Muszáj összekötniük, különben különböző angyalok más eredményre jutnának az egyes lelkekről. Bár ahogy ezeket itt elnézem, lehet, hogy nekik elég, ha egyikük dönt. Ami viszont a lelkeknek nem elég... Szinte úgy érezte, a pokol tüzében fog égni, ha nem tud meg többet ezekről a furcsa lényekről. A visszavonulásról teljesen megfeledkezett.
 |
Neria
Megkönnyebbült, mikor Beyond otthagyta őket. Bár általánosságban jól kijött az angyallal, azt nehezen mindig is nehezen tűrte, hogy sarokba szorítsák. Colin kérdésözöne már nem érte annyira váratlanul, kezdett hozzászokni a nő kíváncsiságához. Mély levegőt vett, és elkezdett válaszolgatni, élénkebben mint a korábbi tipikusabb kérdésekre. Nem szokott hozzá, hogy a fogadó beszélgetések közben elgondolkozzon a dolgokon úgy igazából.
- Mi is volt az első... Ja igen, a rendszer! Igen, van főnökünk, Istennek hívják, lehet hogy hallottál már róla - kezdett bele a mondókájába egyhe szarkazmussal a hangjában. Ez része volt a korábbi feszültsége levezetésének. - Egyébként én egy átlagos angyal vagyok, nekem vannak "kisfőnökeim", az arkangyalok. Kapunk tőlük utasításokat, de ezek elég ritkák, mindenki végzi a saját dolgát, vagyis a lelkek próbák elé állítását és a rend fenntartását. Sajnos nem adhatok ki információt a halálodról, ez a szabály. Itt csak és kizárólag a próbákon való szereplésed számít, a döntéseid amiket közben hozol, és nem a múltad. Az életed elbírálásra került, így jutottál ide. Nem vittél véghez elég jó cselekedetet, de nem követtél el szörnyű bűnöket sem, így miránk hárul a feladat, hogy eldöntsük hova juss. Mi is volt a következő... - elmerengett egy pillanatra, szemöldökét ráncolva. Mivel angyal volt, nem volt túl nehéz visszaemlékeznie ennyi kérdésre, de az ittléte alatt úgy is mondhatjuk, berozsdásodott. Pár másodperc után folytatta.
- Ha nincs próbád, szabadon járhatsz-kelhetsz itt, ismerkedhetsz a többi lélekkel, pihenhetsz, amit csak szeretnél. És ami nem ütközik szabályba - kacsintott Colinra. - Ha nagyon mereszted a szemed, láthatsz a távolban egy erdőt, az a vörös izzás meg a Pokol kapujából árad. - Közben az ujjával is mutatta. - A próbákat én fogom neked adni, amint feldolgozza a rendszer az adataidat. Én is találom ki a próbákat, de erről nem mondhatok többet, ez is a szabályzatba ütközik, minden lélek azonos tudással kell nekivágjon. Statisztikákat sajnos nem ismerek. - zárta le kiselőadását Neria, a végére a türelme fogyóban volt, hadarni is kézdett.
Szemével Beyond társát kereste, aki épp az arcát dörzsölte kezével és feléjük tartott. Furcsa látvány volt, Neria még nem látta ezt a kifejezést az arcán, nem is igazán tudta hova rakni. B kérdésére csak egy félmosoly jelent meg az arcán.
- Csak válaszoltam pár kérdésre. Az arcoddal viszont mi történt? - Vigyorgott B-re.
|
Colin
- És ti... egy szervezet vagytok? Van főnökötök? Vagy mindenki azt csinálja, ami épp tetszik? - kíváncsiskodott, Bé után nézve, aki ugyanolyan hirtelen, és látszólag önkényesen hagyta ott őket, ahogy megjelent. Miután kiderült számára, hogy nem fogják azonnal elküldeni "vaddisznóvadászatra, vagy mittudomén", kezdte elérni mindennapi lelkiállapotát. Ez az állapot nem volt nyugodtnak nevezhető, de legalább ismerős volt. Lassan, nagyon lassan felfogta, mi mindennel jár a halála. A legkisebb gond az volt, hogy félbehagyott egy kulcsfontosságú szkriptet, minimum egyhónapos késést okozva ezzel az új vénusz-szonda elindításának. Az, hogy leélte az életét barátok és említésre méltó romantikus kapcsolatok nélkül, bosszantó volt ugyan, de Colin ezzel már nem tudott mit kezdeni. A világképét szétzúzták, de ezzel ráér foglalkozni, ha egyedül lesz. Az viszont, hogy nem emlékezett a halálára, igencsak égető problémának tűnt. Főleg, ha... Gyorsan végignézett magán, de nem tűnt öregebbnek, mint amilyenre emlékezett. Ez azonban még nem oldott meg mindent.
- Mikor és hogyan haltam meg? Van a halálom módjának bármi befolyása az itteni előmenetelemre? Vagy az életemnek, ha már itt tartunk? Mit csinálok, mikor nincs próbám? Van itt egyáltalán bármi ezen a mezőn kívül?
Érezte, hogy túl messzire ment, és a Neria angyali vonásai mögött felsejlő hideg harag is ezt igazolta. Mélyen eltemetett óvatos énje tudta, hogy nem tanácsos felidegesíteni azt, akitől minden lehetséges értelembeli boldogulása függ. A kérdésözönt azonban már nem lehetett visszaszívni, Vera Collins pedig nem ismerte a "helyzet elsimítása" kifejezést. Inkább igyekezett a lehető legtöbb információt kihozni a rendszerből...
- Vannak standard próbák? Ha vannak, kik állítják össze őket? Milyen volt az utolsó százezer lélek elkárhozási aránya?
|
Hazel
Ránézett szelíden, és lelassított, hogy rendesen utolérje. Úgy örült, hogy nem kellett egyedül mennie! Nehezen bírta volna, bármilyen erős is tud lenni, ha nagyon muszáj. Így mégis csak más.
- Csak megköszöntem, hogy felvilágosított minket - meresztette rá a szemeit. - Elég sokat foglalkozott velünk, nem? És...olyan helyes volt, ugye? Uhhh~... - ábrándos kis sóhajjal ejtette ki a szavakat. Annyira naív, hogy az már fáj, de igazán...
Gondolkozni kezdett. Ki tudja, meddig kell itt menniük, és mint egy kis csapat együtt dolgozniuk, és ő még semmit sem tud róla... Ez így nem állapot! De...most kérdezze meg? Tényleg?... És mi van, ha a lány hülyének nézi? Megint érezte, ahogy az összes vér az arcába tolul... pedig még nem is mondott semmit különösebbet.
Nagyon sokáig mentek csendben. Egyikük se egy szószátyár, mint kiderült korábban. Vagy csak neki tűnt soknak? Az is lehet. Megszokta, hogy neki nem kell sokat beszélni, mert körülötte az összes lány folyamatosan csicsergett, szóval... igen. Tökéletes környezetet kapott a csendes magatartásához.
Végül vett egy hatalmas levegőt, és tekintetét szorosan a talajra szegezve, remegő hanggal, de megszólalt.
- Um...szóval... - Fogalma nem volt, hogy kell beszélgetést kezdeményezni. - Biztos még..megyünk egy darabig. Addig nem mesélsz magadról kicsit? - mosolyodott el bizonytalanul - Nagyon kíváncsi lennék! - nevetett halkan.
Milyen fura. Nem gondolta, hogy tud nevetni még itt is. Bár... nem ez volt az igazi. Ebben volt némi gondterheltség.
 |
Beyond
Már akkor lefagyott, mikor Hazel olyan hirtelen lépett hozzá közelebb, de amikor a lány puha ajkai az arcához értek, teljessé vált nála a se-kép-se-hang állapot. Ez meg mi a franc volt? Nem tudta. Nem értette. A hosszú évszázadok alatt, mióta létezett, ilyen még sosem fordult elő. Hogy valaki hozzáért volna... ráadásul így... Ugyan már. Beyond Birthdayhez?
Talán élete során ekkor fordult elő vele először, hogy nem szólalt meg és nem csinált semmit, csak állt ott a helyén, ahogy volt, és bámult előre, ráadásul vörös arccal. A két lány már távolodni kezdett tőle, de ő még mindig nem értette. Ez meg mi a franc volt? Arra végképp gondolni sem tudott, Hazelnek mi oka volt ezt tenni, és milyen segítséget köszönt meg. Hisz ő nem is segített! Legalább is nem állt szándékában... de úgy tűnik, még így is sikerült neki. De ha még ez nem is lenne elég, miért mondta neki azt a lány, hogy vigyázzon magára? Miért kellett volna? Ő egy angyal, nincs szüksége ilyesmi kívánságokra, aggódni sem kell érte. A Purgatóriumban aligha volt bárki, aki erősebb lett volna egy angyalnál. Pláne egy olyannál, mint Beyond Birthday. De mégis... Ez meg mi a franc volt?
Ahogy a lányok eltávolodtak tőle, kezét lassan az arcához emelte, és a puszi helyéhez érintette. Még mindig vörös volt, és forrónak érezte a bőrét. Nem értette, és ez zavarta. Majd először óvatosan, aztán egyre erősebben és gyorsabban kezdte kezével dörgölni az arcát, mintha le akarta volna szedni róla Hazel érintését, hátha azzal együtt az összekuszálódott gondolatai is kirepültek volna a fejéből. Már a kézfejével is azon volt, hogy levakarja magáról az érzést, és arca ettől csak még vörösebb lett, bár a zavar addigra nem hagyott rajta külső nyomot. Arcán apró grimasz jelent meg, ahogy leengedte a kezét, és bár még mindig értetlenül állt a történtek előtt, hogy miért volt pont hozzá olyan kedves az a lány, azért széttárta a szárnyait, hogy visszarebbenjen szeretett "játszótársához", Neriához, bár jól lehet, az angyal még mindig a háta közepére kívánta volna akkor Beyondot.
- Lemaradtam valamiről? - kérdezte hirtelen, ahogy a két vörös mellett termett.
|
Caroline
Szóval nem tudhatnak semmit a próbákról? Ez felvetett némi problémát. Caroline-nak így már fogalma sem volt arról, hogy mennyit és mire kellene készülnie. Így már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán lenne e értelme készülni bármire is.
Végül ezt a problémát is úgy kezelte, mint ideérkezése óta az összes többit: későbbre halasztotta. Lesz még elég ideje gondolkodni rajta, hiszen az idő itt relatív.
Mikor Hazel felvetette a lehetőségét, hogy vele mehet, mintha egy kő hullott volna le a szívéről. Megrémítette a tudat, hogy talán egyedül kell nekivágnia ennek az egésznek, de most legalább ettől sem kellett tartania. Erre volt jó a gondok későbbre halasztása, ugyanis szentül hitte, hogy amibe nincs beleszólása, az idővel úgyis megoldódik magától.
- Persze hogy veled megyek! - vágta rá halkan, de határozottan. És ezek után még egy kis mosolyt is megersztett. Mikor viszont a barna hajú lány az angyalhoz lépett, szó szerint leesett az álla. Miután Hazel elindult, ő még mindig csak állt, és egyszerűen nem hitte el amit látott. Végül motyogott magában valamit és gyorsan újdonsült útitársa nyomába eredt.
- Ez meg mi a fene volt? - kérdezte halkan, mikor végre beérte a lányt.
 |
Hazel
Ezen a helyen nehéz volna lefoglalni magukat, azt messziről látta. Túl zajos, túl nyüzsis, nem mellesleg itt várni... csak simán nem szimpatikus. Azt figyelni, hogy mások hogy akadnak ki, nem tartozott a kedvenc szórakozásai közé. Bár...itt itt van a kis fekete angyal...ez jelentősen megnyomta az itt maradás mellett álló érveket...de nem. Nem gondolhatott most erre.
Kicsit úgy érezte, mintha a neheze véget ért volna azzal, hogy túlesett a pánikon és megnyugodott, pedig tisztában volt vele, hogy még csak most kezdődik. Már most görcsölt picit a hasa a próbákra gondolva, ráadásul hogy váratlanul kapják,de ahhoz képest elég nyugodt volt.
- Nos...én...szerintem induljunk el - jelentette ki bőszen, majd visszahúzodott, mint egy mimóza. - De csak ha te is akarod,persze... nem muszáj velem jönnöd - hebegte halkan,majd Beyondra nézett újra.
Nagyon figyelte. Volt valami különös benne, amit nem tudott hova tenni. És nem, nem az irgalmatlan jóképűség, vagy az a finom pofátlanság, vagy azok az izmok...amiktől...az ember...elolvad....Szóóóóóóóóóóóóóóóval nem ezek!
Csak...nem látta semmilyennek. Nem látta, hogy segíteni akarna úgy szívéből, de azt se hogy ártani akarna, ahhoz túl jó volt velük. És ahogy ezt az arckifejezést nézte, egy régi ovistársa arca ugrott be róla, aki állandóan piszkálta, mert élvezte ahogy sír, de amint Hazel már nem sírt,csak elintézte egy vállvonással, a fiú elvesztette az érdeklődését, és savanyú képpel keresett magának mást.
Tehát ő is elvesztette az érdeklődését? De...rosszat mondtam neki?...
Nem tudta, hogy most bocsánatot kéne kérnie, vagy mit tegyen. Hibásnak érezte magát érte, hisz nem elég, hogy el kellett magyaráznia nekik mindent, most még a játékát is elrontotta, és ezt a gondolatot nem bírta volna elviselni.
- Akkor.. én el is indulok. Ha akarsz, jöhetsz velem, Caroline...-mosolygott rá békésen, de nem akarta megmondani neki, mit tegyen. Majd a lány eldönti, hogy seretné-e a társaságát, vagy nem. Igaz, félt a tudattól, hogy egyedül marad teljesen, de attól jobban félt, hogy teher lesz neki esetleg. Aztán újból a fiú felé fordult. - Hát...azt mondtad, lehet hogy csak hosszú idő múlva találkozunk újra... szóval...vagyis..tehát... - dadogott, nem volt benne biztos, mit is akar mondani. Inkább csak közelebb sétált, jó erősen lábujjhegyre állt, hogy felérje az arcát, és óvatosan megpuszilta, mint egy kisnyuszi.
És belül sikított örömében.
De nagyon.
- Csak...csak köszönöm a segítséget! És vigyázz magadra! - mosolygott szélesen,fülig kipirulva, és sietősen elindult, belül még mindig sikítva.
|
Beyond
Nagy szemekkel, meglepve nézett Hazelre, mikor a lány leszidta őt, Beyond Birthdayt, akitől általában vagy félnek, vagy utálják, vagy csak szimplán nem foglalkoznak vele. A lány pedig úgy kezelte, mint egy... kisgyereket. Vagy inkább egy neveletlen állatkát. Nem értette az egészet, azt meg pláne nem, amikor bocsánatot kért. Nem is reagált rá semmit, csak furcsa nézéssel illette, aztán a szöszi felé fordult.
- Mint mondtam, változó időközönként. Sosem tudhatjátok, mikor. - Ismét vállat vont. - Szóval akár el is indulhattok amerre akartok. Foglaljátok le magatokat. A próbákról nem fogok mondani semmi mást, majd úgyis látni fogjátok őket.
Ritkán fordult elő vele, hogy ne tudta volna, mit mondjon, de most úgy érezte, hogy elvesztette az érdeklődését. Nem akarta elkeseríteni a két lányt, nem akart fájdalmat okozni nekik, ahogy segíteni se szándékozott, egyszerűen unta már a beszélgetést velük. És idegesítette a tény, hogy nem szórakozott volna jól akkor se, ha abban a pillanatban letörhette volna Caroline növekvő önbizalmát. Nem találta már szórakoztatónak a szituációt.
|
Caroline
Hogy hova kerültek? Ha őszinte akart lenni magához, bevallotta, hogy nem tudja. Rá kellett döbbenie, hogy nem is ismerte a saját szüleit. Kevés emléke volt róluk, és azok is olyan távoliak voltak. Igaz, meséltek neki történeteket róuk, mutogattak esküvői fotókat, de az mégsem olyan volt, mintha tényleg ők lettek vona.
A torkán valami furcsa kaparást érzett a szeme pedig csípni kezdett. Lehajtotta a fejét, de nem törölte le a könnyeit. Nem akart gyengének tűnni, de a szülei és az eddigi élete igazán megérdemelt néhány könycseppet.
Az eddigi élete és az, amit eltervezett magának. Nem akart ő sokat, csak egy biztos állást egy megértő és odaadó férjet, akivel békességben és boldogan megöregedhet, meg két, vagy talán három gyereket. Ez volt minden vágya, de ezt már sosem valósíthatja meg.
Ekkor vette észre, hogy Hazel beszél. Meglepődött rajta, hogy a lány milyen magabiztos volt, mégha csak egy pillanatra is. A keze ökölbe szorult. Nem, ő nem fogja feladni! Csak azért is harcolni fog, ha kell, magával Istennel is.
Ismét felemelte a fejét. Arcát a könnyek csíkozták, de nem érdekelte. Kiröhöghetik, tarthatják gyengének és akár sajnálhatják is, de ő innen már nem fog visszatáncolni. Ami volt, elmúlt, innentől minden idegszálával az eljövendőre kell koncentrálnia.
- Hagyd csak, nem kell megvédened - suttogta Hazel-nek, egy bíztató mosoly kíséretében. Ezután Beyond-hoz fordult. - És mikor is lennének ezek a bizonyos próbák? - lassan kezdte egyre magabiztosabbnak érezni magát, még akkor is ha tudta ez az angyal akár itt és most a földbe tiporhatná, minden önbizalmával együtt.
|
Hazel
Végig az angyalt bámulta. Elég különös volt, semmi nem igazolta, hogy bíznia kéne benne. Kivéve azt az utolsó mondatát.
A próbák...ha a mennybe jutnék,biztos velük lehetnék! Ha megcsinálom a próbákat,a mennybe jutok! A...próbákat...
Nagyot nyelt a gondolatra. Sosem állt nagyobb próbák előtt eddig. Mondhatni, könnyű élete volt, és az a pár problémája,hát... mondhatjuk hogy megoldotta máshogy. Élete legelső próbáját csúnyán bebukta, mint láthatjuk, hisz itt van.
Megtörölte az arcát az ingje ujjával, és figyelt. Most össze kell szednie magát, érezte mélyen. Nekiállt új falat építeni a törmelék fölé. Elkezdte logikusan felépíteni magában az egészet, hogy a próbák egyáltalán nem lesznek egyszerűek, és itt szenvedni fog, de van miért, van egy cél, és ez már merőben megkönnyíti a dolgokat. Mindent egyszerűbben vett, ha volt, ami motiválja.
A nagy gondolkozásban harapdálni kezdte az alsóajkát, mire észrevette Caroline hangját. Hirtelen kapta oda a fejét. Valahogy megkönnyebbült, hogy hallja, és nem is akárhogy hallja. Magabiztos volt, és erős... Ez kellett neki. Hogy ezt lássa és hallja, ennél jobban semmi sem segített gyógyulni, minthogy egy hozzá hasonló lány is így tud itt viselkedni. Elmosolyodott, mint egy kisgyerek, és közelebb lépett hozzá.
Igen.
Ugyanaz a sorsuk, és a dolguk. Úgy érezte, még ha szóban nem is, de tettel, vagy csak ezzel a pici gesztussal tudja neki jelezni, hogy mellette van, folytassa! Mutassa meg, hogy még ha meg is ijedtek, még ha meg is rémült, attól még rettenthetetlen!
De szégyellte volna, ha csak mint egy kisegér, vár. És bár naív volt, hogy észrevegye Beyond elég világos indokait a semmire, mert ugye, azontúl nem sok szándéka volt, hogy magát szórakoztassa, de azt látta, hogy játszik, mint egy rossz,fekete kiscica.
- Miért kérdezel tőle ilyet? Nem gondolod, hogy csak gondot okozol vele neki? Így is biztos ideges, ne bántsd az ilyen kérdéseiddel, kérlek... - Igen, úgy is adta elő, mintha egy kismacskát szidna le. Hazel, drágám, biztos meg tudsz regulázni egy angyalt így. Sikerülni fog. Csak el ne hidd. De Beyond tekintetére gyorsan összehúzta magát, és hozzátette - B-Bocsánat...nem engem kérdeztek. Sajnálom, hogy...ha megbántottalak. Bocsánat.
És elfordította a fejét.
|
Beyond
Szánakozva nézett az összetört lánykára, talán egy pillanatig sajnálta is. Nem hitte, hogy Hazel ennyire össze fog törni az igazság felfogásakor, de ami megtörtént, azon már nem változtathatott. Tulajdonképp jobb volt így, hogy hamar túlestek a nehetén, idővel biztos a lány is feldolgozza.
- Nem mehetsz már haza, sajnálom. Ebben nem segíthetek. - Valójában hazudott, mert angyalként képes lett volna kapcsolatot teremteni a földiekkel, azonban szigorúan tilos volt. - De ők jól vannak. Még hosszú ideig nem fognak a túlvilágra kerülni.
Maga sem tudta, miért mondta ezt. Nem volt biztos benne, és ezért pláne nem volt semmi oka, hogy kimondja. Talán csak úgy érezte, hogy ezúttal messzire ment, ami eddigi élete során nem fordult elő vele gyakran. Általában élvezte látni más szenvedését, amit ő okozott, és sosem látta szükségét annak, hogy egy lelket ápolgasson, amikor az szembesült saját halálával, de ez a lány olyan áthatóan nézett rá őszinte, barna szemeivel, ami felettébb furcsa volt számára. Tőle várt volna segítséget? Benne bízott? Beyond tudta, hogy értelmetlen, mert ismerte magát, és ő sem tette volna más helyében. A legközelebbi tölgyfától több biztonságot remélt volna, mint saját magától.
- Ha teljesíted a próbákat, találkozhatsz velük egyszer a mennyekben - mondta még, de ekkor már nem nézett a lányra.
Caroline közvetlenül ezután szegezte neki a kérdést, mire odapillantott rá.
- Nem valószínű, hogy itt vannak - felelte. - A Purgatóriumba csak azok kerülnek, akik életük során nem tettek se kifejezetten jót, se kifejezetten rosszat. Mondhatni, átlagos emberek voltak, de nem elég jók, hogy a mennybe kerüljenek, viszont nem annyira rosszak, hogy a pokolba jussanak. A szüleid vagy sosem jártak itt, vagy túl vannak a próbáikon. - Vállat vont. - Nem emlékezhetek mindenkire én sem.
Ahogy a szőke lányt nézte, meglátta rajta az elhivatottságot, mire széles mosoly kúszott ajkaira ismét. Érdekesnek találta, hogy ilyen hamar átlépte a tényt, miszerint halott.
- Ha találkozni akarsz velük, neked is teljesítened kell a próbákat. Bár nem tudom, milyen emberek voltak a szüleid... Talán az is elég, ha elbuksz háromszor - mondta, majd hanyagul megvonta ismét a vállait. - Attól függ, mit érzel. Szerinted hova kerültek?
|
Caroline
Némán hallgatta a másik kettő beszélgetését. Nem volt mit hozzáfűznie, így hát nem szólalt meg, csupán magában elmélkedett. Az első ami kizökkentette, az angyal választékosnak éppen nem nevezhető modora volt. Caroline sosem volt a káromkodás híve, így nehezen tűrte azt is, ha valaki a jelenlétében eleresztett egy-egy oda nem illő szót.
Mikor viszont a próbákról kezdett el beszélni, az felkeltette az érdeklődését. Hallott már a Purgatórium-ról, így azt is tudta, hogy az útja a mennybe, vagy rosszabb esetben a pokolba nem lesz éppen zökkenőmentes. Ha pedig próbák elé fogják őket állítani, az biztosan nem lesz séta-galopp. Egyedül semmiképpen sem akart nekiindulni egy olyan világnak, amit nem ismer, és ahol ráadásul valamiféle teljesítményt is elvárnak tőle. Lopva a mellette álló lányra sandított. Kedvesnek tűnt, mégha kicsit esetlennek is, de önbizalomban Caroline sem bővelkedett soha. És amúgy sem szívesen hagyta volna magára.
Ahogy végignézett újdonsült társán (aki még jóformán rá sem bólintott a dologra) megint csak észrevette rajta, hogy nincs teljesen magánál. Úgy nézett ki mint aki a kelleténél kicsit több alkoholt fogyasztott. Erről tanúskodott az is, hogy szegény lány haza akart telefonálni a halálból. De Car még ekkor sem szólt semmit. Kíváncsi volt az angyal válaszára, ami csak hamar meg is érkezett, és őt magát is teljesen letaglózta.
Ő érti, hogy nem léphetnek kapcsolatba a családjukkal és azt is, hogy már nem halhatnak meg... újra. Azt viszont nem értette, hogy miért kell ezt ilyen stílusban elmondani. Beyond nem hogy megvigasztalta volna a lányt, szinte arra játszott hogy az elsírja magát. Ezt Caroline undorítónak találta. Hiába a jó külső, ha az ember belül már rothadt.
Miután észrevette, hogy Hazel sírni kezd, megpróbálta megnyugtatni... de hogyan? Még sosem csinált ilyet. Ő nem volt jó az emberi kapcsolatokban, sosem voltak barátai, így hát fogalma sem volt hogy mit is kellene most csinálnia, így hát jobb híján csak állt lemerevedve mint egy szobor.
Mikor viszont a barna hajú lány a szüleit említette, neki is eszébe jutottak a sajátjai. De velük már soha nem találkozhat mert ők...
- Ők már halottak - suttogta magában. Halottak, csakúgy, mint én.
Ekkor az angyalra nézett és nekiszegezte a kérdést.
- Én még találkozhatok a szüleimmel, igaz? Hiszen ők meghaltak, vagyis nekik is itt kell lenniük valahol! - a hangja egyáltalán nem remegett és most valahogy az egész lénye magabiztosságot sugárzott.
|
Hazel
- Ugyan, a pulzusom teljesen jó, nézd, itt is...- Megfogta szabályosan, ahogy azt tanították már általánosban. Semmi. Sehol semmi. Odébb tette az ujját,majd vissza, lentebb és föntebb, egyre erősebben remegve, egyre bizonytalanabb, akadozó légzéssel, miközben az arcából lassan szaladt ki minden szín. Ledermedt. Nem lehet...én csak..eltévesztettem! Biztosan eltévesztettem!
Bámulta a karján futó ereket, vékony, fehér bőrén át mindig tökéletesen látta. Kizárt, hogy mellényúlt.
Nem nézett fel, egy darabig állt csendben, de a remegés nem csillapodott, mind jobban erősödött, már a lába is ijesztően erősen remegett, és ezt már kontrollálni esélye sem volt. Bármelyik pillanatban összeeshetett volna, de ehelyett csak akadozva vett egy lélegzetet, amiről már érezte, hogy hazugság az egész, és egyszerre szakadt fel belőle ez a szaggatott levegővétel, szinte fulladásig fajulva. Az egész csak megszokás. Hazugság.
De nem bömbölt.
Lassan kezdtek folyni a könnyek az arcán.
Összeomlott a fal.
Nem tudott eszmélni, nem tudta már összerakni a dolgokat. Akkor most ez sem igazi? Már nem is sír? Képzeli a fájdalmat is a szívében?
A sokkhatástól hirtelen kapott a szája elé, mintha mindjárt hányni akarna, dehát már az sem lehetséges, és ettől még jobban felfordult a gyomra. Az ingerből csak egy éles, bár nem túl hangos sikoly lett csak, ami hosszan, görcsösen nyúlt el a térben. Akkora görcs állt magába az egész kis testébe, hogy abba ember már belehalt volna. De hát már mindegy.
Felnézett a fekete hajúra, mintha tőle várná a segítséget, bármit amivel ez könnyebb lehetne.
- Éhn... nem haltam meg! - kiáltott rá, de túl gyenge volt a hangja. Képzeletben volt ez csak ordítás. Itt még suttogásnak is alig. - Nem hallhattam meg, nem emlékszek semmire, miért?! Szép életem volt, nem akarok még meghalni, még nem lehet!!! Én miért, mit tettem ami ilyen szörnyű, mit műveltem,miéhrt?!
Olyan gyorsan hadart, és próbálta elállítani a légzését, hogy legalább el tudja végre hinni, hogy tényleg mindennek vége, de képtelen volt rá.
- Miht tegyek, mit kéne most tennem, mit kell, haza akarok menni, itt nem maradhatok, én nem akartam, én tényleg nem, én...sajnálom...!
Hiába. Már ő se tudta, kinek, vagy minek mondja, ez már nem menti meg. Csak potyogtak a könnyei. Fáradtnak és túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy ordítani, bőgni tudjon. De a pánik lassan lepergett, és a remegés is alább hagyott, a sírás nem tudott csak.
- Anyu...apu...velük mi lesz? Tudják, ugye? Hogy nem lesz bajom, nekik se lesz, igaz? Muszáj látnom őket, hadd lássam csak utoljára, könyörgöhk... - Elcsuklott a hangja, de nem is bánta. Nem akart többet megszólalni. Az ismeretlenek között, a semmivel magában...Mert már nem volt semmi. Ő már nem létezett.
Anya...sírni fog. És apa is...nem sírt amióta meghalt a mama. Nem akarom, hogy sírjanak...! Nem akarom hogy miattam sírjanak...
Csitult a görcs, a roham. Csupán a könnyek csordogáltak tovább a kis maszatos arcán, reménykedve nézve Beyondra, mert mi mást tehetett. Naívan hitte, hogy talán tudna segíteni neki. Miben bízhatott volna, egyedül ezen a helyen?
Sose tett volna rosszat a szüleivel. Sose akarta, hogy sírjanak. Sose akarta, hogy bárki sírjon miatta. Talán jobb is volt, hogy nem tudta, mi történt. Többé még annyira sem lett volna ugyanaz a lány, mint korábban.
|
Beyond
Végre! Végre meglátott valamit a lány mozdulatain és tekintetében, amik arra engedték következtetni, hogy bizony nagyon is kezdi megérteni, mi folyik itt, csak eddig próbálta tagadni maga előtt, hogy amit az angyal mond neki, igaz lehet. De most... Most Beyondnak csak pár szavába kerülne, hogy a mélybe taszítsa a törékeny lányt. Mosolya hirtelen az addigi undorítóan magabiztosból kissé szánakozóba hajlott. Sok lélekkel találkozott már purgatóriumi munkálatai során, és rengeteg összeomlásnak volt már szemtanúja, amiknek a többségét tagadhatatlanul élvezte mind okozni, mind végignézni.
- Nyuszika, a túlvilágon nincs telefon. Az egyetlen lehetőséged, ha anyukád vesz egy boszorkánytáblát, és megidéz. - Ajkát lebiggyesztette, mintha annyira fájlalná, hogy ki kell mondania az igazságot. - Én tudom, hogy haltál meg. Mi mindent tudunk, viszont nem árulhatjuk el. De elég csúnya volt... Egyesek szerint azonnal a pokolra kellett volna jutnod.
Látta a lányon, hogy még mindig nem akarta teljesen felfogni, amit mondott neki, ezért összefonta karjait, és mosolyogva folytatta.
- Lélegzel. Halottként ez is olyan berögzült mozdulatsor, mint az, ahogy megigazítottad a szoknyád. Próbáld abbahagyni. Meglátod, semmi változást nem fogsz érezni. Néhány lélek úgy tesz, mintha fuldokolna, ha abbahagyja a légzést, hogy ezzel nyugtassa magát, hogy még él. De egy idő után rá kell jönnie az összesnek, hogy hiába. Ha most megfognálak, és kitörném a nyakad, pár percen belül nem éreznél semmi fájdalmat, mert meggyógyulna. Itt már nem tudtok meghalni. Nem tudtok Ismét meghalni.
Beyond vörös szemeiben egy pillanatra megcsillant a kegyetlenség. Egy olyan tulajdonság volt ez összetett személyisége tengerében, amit sokan nem néztek volna ki belőle. Azonban az angyal élvezte mások szenvedését, és meglehet, nem szolgált a Sátánnak, de szórakoztatónak találta, ahogy egy-egy lélek megtörik élete végének felismerésekor. Beyond kiszámíthatatlan volt. Volt, aki úgy tartotta, hogy valójában nem rossz szándékú. Csupán csak kegyetlenül őszinte...
- Keresd meg a pulzusod, nyuszika. Úgysem fogod megtalálni. Soha Többé.
|
Hazel
Nekem lenne kérdésem... elveszel feleségül? Vagy csak...könyörgök,mondd ki újra a nevem,jézuhs,te tuti nem angyal vagy,minimum Isten!
Felsóhajtott halkan, és szorította össze az ajkait, harapta, és lehunyta a szemeit magában kínlódva. Kicsit sajnálta, hogy összecsukta a szárnyait. Gyönyörűek voltak. De csak csalódottan elfordította a fejét, erősen lefelé összpontosítva.
Nem kétséges, hogy a legjobb angyal, te jó ég, ha annyi másodpercig nem szabadna levegőt venni, ahány pontot adna úgy az összképre, már megfulladt és kiterült volna. De... nem fog, szerencsére.
Figyelt végig a nemkívánt előadás alatt, megemberelve magát, néha bólintott, de nem szólt semmit. Kicsit úgy érezte magát, mintha lebegne, csak úgy, a semmiben, pedig meg volt győződve, hogy szilárd talajon áll. Olvasta az Isteni színjátékot, de ez most olyan más volt, mint ahogy elképzelte. És itt nem volt Vergilius. Itt nem volt Beatrice. Itt volt ő, volt Caroline, volt Beyond, meg az egész EgekUra! légitársaság által üzemeltetett reptér, amit Purgatóriumnak kéne nevezni. Háááát...
Szóval próbák. Nagyon meg kellene riadnia. De még nem, majd fog. Még nincs azon a ponton. Még Beyond nem mondott olyat, és senki, amivel ki tudta volna billenteni.
Nagyokat pislogott rá végig. Van értelme, az egésznek, nem is kicsi, de akkor miért nincs mégse? Remegve megemelte a jobb karját, de mivel látta, hogy ez így mennyire szerencsétlen, visszahúzta, és határozottabban ismételte meg a műveletet. Pedig nem volt már alsós, és tudta, hogy ez nem iskola, az illem még itt is csak illem.
- Nekem...azt hiszem, volna pár kérdésem - nézett fel óvatosan, bizonytalanul, mintha fogalma se lenne a kérdéseiről,csak meg akarna szólalni hirtelen. Csavargatta a haját, idegesen, úgy szeretett volna csak mögébújni, és...képzelegni szépeket. Oh, igen.- Én...bocsánat, én nem emlékszek hogy haltam meg! - Nem értette maga se,miért kér bocsánatot emiatt. De mindig megtette. - Te tudod, ugye? Hogy haltam meg? És...um...- elcsendesedett, majd megigazgatta a megszokott mozdulatával a szoknyáját. Aztán folytatta - Ha meghaltunk, akkor...hogy érzem, hogy lélegzek? Hogy..hogy érzem hogy élek?
Ez volt az ő bizonyítéka, hogy él. Annak a tévképzetnek az alátámasztása, hogy él. Hogy érzi, hogy lélegzik, és nem emlékszik, hogy meghalt. De már a mozdulatain látszott előre, hogy kezd kitörni a vulkán, kezdi veszteni a bizonyosságát, és közeleg az összeomlás, amiből újra építkezhet, megszokva az új helyzetet. egy utolsó lökés híjján van csak.
- Oh, és..ne haragudj, nem akarlak zaklatni, biztos van még sok dolgod, de mutatnál kérlek egy telefonfülkét? Muszáj...muszáj szólnom anyának, hogy meghaltam, és későn érek haza...- mosolyodott el halványan. - És...Caroline is biztos szeretne már hazaszólni... - nézett rá oldalra, egy bíztató pillantást vetve rá, hogy ne aggódjon, kezbevette az ügyet...nemsoká hazaszólhatnak...
|
Beyond
- Igen, Dante! - vágta rá megvilágosulva, mikor Hazel kimondta a nevet.
Aztán amíg várt, hogy valamelyikük újra megszólaljon, tovább figyelte a lányt, és nem értette, az miért néz rá olyan furán. Van valami az arcomon? Értetlensége talán mimikájára is kihatott valamennyire, de egy ilyen furcsa angyalon már semmi sem számított különösnek. Azt kifejezetten meglepőnek, de egyben cukinak is találta, mikor Hazel őt is köszöntötte a másik lánnyal együtt. Olyan volt, mint egy megzavarodott kisgyerek, aki új barátokat próbál szerezni egy számára teljesen idegen közegben. Még a hangja is remegett, mintha bármelyik percben összeeshetett volna.
Miután a szőke lány is bemutatkozott, újra széles mosoly ült ki az arcára.
- Hazel Grace és Caroline Vitni. Ti az én csapatomba lettetek beosztva, asszem. Bár kicsit későbbre vártalak titeket, azt gondoltam, lesz még időm pihenni... - Drámaian felsóhajtott, és olyan volt, mintha a világ összes fájdalmát ebbe a lélegzetébe sűrítette volna. - Na, mindegy. Én Beyond vagyok. Engedjétek meg, hogy gratuláljak, mert elnyertétek a Purgatórium legjobb angyalát csapatvezetőtökül!
Széles vigyorral meghajolt előttük, majd ezidáig kitárt szárnyait összecsukta végül.
- Ha már ismerkedünk, elmondanék pár infót erről a világról. Először is, ez a hely egy kurvanagy szopás. - Mint mindig, most sem válogatta meg a szavait. - Aki idekerült, annak Isten már magasról szarik a fejére. Nem képletesen, tényleg odafent van. - Ekkor mutatóujjával az ég felé bökött. - Szóval, lényegében próbák elé lesztek állítva, amit én szabok meg nektek. Ha teljesítitek, király, mintha kapnátok egy pipát egy kis füzetbe, és ha összegyűlik valamennyi pipa, a Mennybe juttok. Ha három próbát elbuktok, akkor viszont a Pokolba kerültök, és higyjétek el, nem szeretnétek találkozni Luciferrel. Elég nagy seggfej.
Ráérősen mondta el, ami épp eszébe jutott, véletlenül sem hadart, stílusa már-már határeset volt a nemtörődöm és a marhára-laza-vagyok viselkedés között.
- Ha kérdésetek van, most tegyétek fel, mert ki tudja, mikor fogunk legközelebb találkozni. Nyugodtan bóklásszatok erre-arra, mert a próbákat változó időközönként fogjátok kapni pár másik lélekkel együtt, akik szintén az én csapatomba tartoznak.
Idegesítő mosolya egy percre sem fagyott le az arcáról, és magában elkönyvelte, hogy ezt a két lányt ugyan nem találta unszimpatikusnak, mint például azt a pár srácot, akikkel korábban találkozott, viszont szívesen megnézte volna, mennyit bírnak ki, és hol vannak a határaik. Ki tudja... talán őket is szívesen megszivatta volna egy-egy próba során.
|
Caroline
Hogy meghalt volna? Igen, az emlékei alapján elhitte. Mindig is érdekelte milyen lehet meghalni, de valahogy sosem tudta elképzelni, milyen érzés is lehet. De most hogy megtudta, nem lehetett volna túl boldognak mondani.
Az angyal magyarázatszerűsége sem volt éppen szívderítőnek mondható, sőtt, talán egy kicsit mégjobban megrémült tőle. Nem volt neki túl szimpatikus, annak ellenére sem, hogy igyekezett nem első látásról ítélni.
Ami viszont teljesen ledöbbentette a barna hajú lány reakciója volt az angyal szavaira. Látszott rajta, hogy próbálja leplezni, de bejött neki a srác. Végülis egész helyes volt megkell hagyni... Na nem! Ha már életemben nem sikerült nem halálomban fogok szerelembe esni! Főleg nem egy ilyen furcsa angyalba leszek szerelmes mint ez itt!
Miután ezt letisztázta magában aprót biccentett és megint a lányra koncentrált. Miután az feltette a kérdést habozott pár másodpercig, bár ennek semmi értelme nem volt, hisz csak a nevét kellett elárulnia... de ez előtt az angyal előtt? Semmi kedve nem volt hozzá.
- Az én nevem Caroline - nyögte ki végül halkan.
|
[100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
| | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
